Fidelio – Nehéz egyetlen stílusirányzattal leírni a fiatal képzőművész, Ludvig Dániel munkásságát. Festményeit világszerte számos galériában bemutatták már. A Fidelio.hu-nak alkotói életútjáról, a művészethez való viszonyáról is mesélt. Évek óta a kendlimajori művésztelepen él, amely a Partitúra nagykanizsai adásának egyik helyszíne. Csak kapcsoljanak november 7-én, szombaton a Duna tévére 14.30-kor.

– Édesapád révén beleszülettél a képzőművészetbe.

– Édesapám reklámgrafikusként kezdte a pályáját, illetve moziplakátokat készített, ezért a grafikus világ korán vonzóvá vált számomra. Másrészt mindig is jelen volt az életünkben a képzőművészet a művésztelepekkel. Követve az útját először én is az alkalmazott grafika felé fordultam.

Az elmúlt tíz évben viszont szinte csak a képzőművészettel foglalkozom, főképp festészettel. De ahogy nála, nálam is megjelennek a plasztikák és a szobrok.

– 1999-ben édesapád létrehozta a Nagykanizsához közeli Kisrécsén a Ludvig Nemzetközi Művésztelepet: a világ számos pontjáról érkeznek oda neves alkotó művészek. Ez a közeg is hatott rád?

– Több mint száz különféle művésztelepen alkottam eddig. Ilyenkor az ember egy nemzetközi csapatban mozog, sokat lehet tanulni: technikákat, kompozíciót, látásmódot. A szakmámról a legtöbbet ilyenkor tanultam. És sikerült kialakítanom egy jól megkülönböztethető, egyéni stílust, amely teljesen eltér édesapámétól, nincs benne áthallás.

– Tudatosan törekedtél erre a különbözőségre?

– Igen, nem akartam, hogy bárkinek utánérzése legyen. Édesapám képei rajzosabbak, jobban visszaköszön bennük a grafikai múlt, nálam a plasztikusabb, monumentálisabb formák dominálnak.

– Kiket tekintesz mestereidnek?

Grafikai mesteremnek Erdős Jánost tartom, de sokan gyakoroltak hatást rám, például Csuta György is, aki az Alföldön szervezett művésztelepeket, ahová 13-14 éves korom óta rendszeresen jártam. Ő meghatározó alakja a pályámnak, már fiatalon egyengette az utamat. Külföldi művésztelepeken – Ausztria, Olaszország – szintén fontos kapcsolatokra tettem szert.

– Pécsett végeztél tervezőgrafikusként. Nem vágytál a Képzőművészeti Egyetemre?

– Nem. Az Iparművészeti Egyetemre felvételiztem grafika és formatervező szakra, de az elsőre nem sikerült, aztán „felszippantott” a reklámszakma, így már nem voltam motivált abban, hogy újra jelentkezzek. Budapesten éltem akkor, saját reklám- és grafikai stúdióm volt, de 2010 után egyre több időt követelt a képzőművészet, ezért már nem tudtam a kettőt tovább párhuzamosan csinálni.

– Képzőművésznek lenni annyit tesz: 0-24-ben minden energiát erre kell fordítani?

– A civil szakmámat azért hagytam el, mert meguntam, már nem inspirált. A reklámgrafika világában egy alkalmazott grafikus szavának egyre kevesebb a súlya, túl sok ember gyakorol hatást a termékre, olyanok, akik helyenként nem is értenek hozzá. Ez felőrli az embert, jobb kiszállni, úgy éreztem. A képzőművészet esetében nincs megrendelő, senki nem szabja meg, mit csináljak. Megfestek egy képet, vagy megfaragok egy szobrot, ha tetszik valakinek, megveszi vagy kiállítja, ha nem, rá se néz.

Szinte nem telik el úgy nap, hogy ne lenne ecset a kezemben, ami évente 100-120 műalkotást eredményez. Ez kényelmes számomra, nincs benne semmi erőlködés. Viszont soha nem vagyok elégedett a munkáimmal, évente talán két olyan kép születik, melyekkel nagyjából ki vagyok békülve. Szerintem ez az egészséges, mert ha egy művész sokáig elégedett a munkáival, nem újul meg.

– Tudatos művész vagy, aki előre tudja, mi fog történni a vásznon?

Mielőtt leülök a vászon elé, már skicceken felvázolom az elképzeléseimet. Vannak kivételek, amikor az alapozás más irányba visz el, ezért újratervezem a koncepciót, és bár néha ilyenkor születnek a legjobb munkáim, mégis jobban szeretem, ha tudom előre, mire számíthatok.

2004-ben kezdtem el komolyabban foglalkozni a képzőművészettel, akkor volt az első kiállításom is. Abban az időben szinte csak nagy, egy-két méter széles vásznakra festettem redukált színvilágú képeket. Kevés szín, monumentális formák, sokféle anyag és struktúrák jellemeztek. Később kisebb méretek felé fordultam, színesedtem, 2013 körül figurálisabbá vált a festészetem, és nagyjából ekkor jelent meg a szobrászat is az életemben. Idén azt terveztem, hogy belevágok a bronz szobrászatba is, ami a pandémia miatt meghiúsult, de változatlanul célom, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzek a szobrászatra. Bronz- és márványszobrokat is tervezek faragni.

– Mostani munkáidat meghatározza valamilyen alapszín?

Azt figyeltem meg magamon, hogy egyre inkább a végletekben mozgok. Egyes képeimen a kékes színek dominálnak, a többin vörösek, sárgák, barnák. A karantén miatt tavasszal be voltunk zárva, ami a meleg színek használatát váltotta ki belőlem, a nyár a szabadabb, vizes világot hívta elő. A vászonra első lépésként homokos massza kerül, ami rögtön megteremtet egy alaphangulatot: mélységet, térhatást, anyagszerűséget ad a formáknak, plasztikussá válnak. Emellett pedig visszafogottabbá teszi a színeket, „nem ugranak le” a képről, hanem pasztelles, finom hatást keltenek.

– Tavaly egy új formavilág is megjelent a művészetedben: a tondo stílus inspirálta, kör alakú vásznak.

– Gyakran látok kávézók és kultúrkocsmák falain bakelitlemezeket, ezért az az ötletem támadt, hogy különböző méretű körlemezeket vágatok, és próbálok ebből valamit kihozni. Mikor elkészültem a sorozattal, váratlanul felhívott egy budapesti romkocsma tulajdonosa, aki ezt a sorozatomat akkor még nem látta, viszont szeretett volna kiállítást rendezni a munkáimból, így ott nyílt meg a tárlat. A múlt évem nagyon sikeres volt, egyik kiállítás hozta a másikat.

– A társadalmi érzékenység egyre inkább fontos eleme a kortárs szcénának. Te mennyire tartod szükségesnek, hogy a művészeteddel reflektálj korunkra?

– Nem minden képem szól erről, de vannak ilyen jellegű sorozataim. Minden képemben jelen van egyfajta hierarchia, ami sokszor az állatok és emberek viszonyában jelenik meg, most például lovas képeket festek. Véleményem szerint egy művésznek kötelessége társadalmi kérdésekre reflektálni, viszont nem feltétlenül direkt formában, hanem finoman, az alkotásaiba belecsempészve.

– Magyarországon rentábilis a kortárs művészet? A vásárlók köre főképp a gyűjtőkre korlátozódik?

– Műgyűjtők is gyakran keresnek – szerencsére több jelentős gyűjteményben is benne vagyok –, de azt tapasztalom, megjelent egy új vásárló réteg, a késő harmincas-negyvenes korosztály, akik még úgy nőttek fel, hogy az otthoni miliőhöz hozzátartoztak a festmények. Ők valóban érdeklődnek a kortárs művészet iránt, nem azért vesznek műtárgyat, hogy aztán a gardróbban porosodjon.

– Évek óta visszatérő vendég vagy Ázsiában. Más ott az elvárás a művészettel szemben, mint amit Európa igényel?

– A globalizáció miatt az elvárás ugyanaz, ugyanakkor vannak eltérések a kulturális különbségekből fakadóan. A kínai hagyomány szerint léteznek szerencsés számok és balsors számok, amire figyelni kell egy kép esetében is, hiszen mindent megszámolnak. Art expokon mindig azt láttam, hogy a kínai érdeklődők állnak a kép előtt és számolnak. Például a négyes szám a biztos halált jelenti, így ha egy képen, mondjuk, négy hal szerepel, azt nem lehetett eladni. Egy kínai három halas képet megvesz, de négy halasat biztosan nem.

– A kendlimajori művésztelepen élsz. Hogyan telnek a mindennapjaid?

– Miután egész évben itt lakom, én foglalkozom a telephez tartozó hétköznapi, praktikus feladatokkal, mint fűnyírás, fahordás. Ez engem kikapcsol, megnyugtat. Szeretem ezt a miliőt, rengeteg időm jut az alkotásra. Természetesen vannak sűrűbb időszakok, de arányait tekintve jól van elosztva, egy workshop két-három nap, így a hét másik fele még mindig megmarad a munkának, illetve ilyenkor az ember társaságban van, kicsit kilép a magányból. Az éves, nemzetközi művésztelep idején, a két hét alatt viszont nem is nagyon tudok alkotni. De ez az ára annak, hogy olyan emberekkel kerülök kapcsolatba, akikkel érdemes.

Írta: Tompa Diána   |   Forrás: Fidelio